Pávai István honlapja

Nemzeti és globális jegyek Közép-Európa táncművészetében

Kossuth rádió, Határok nélkül, 2003.május 22. , illetve 2003.május 27.  19.05-19.30

Műsorvezető-szekesztő: Gecse Géza

 

Nem köztudott, hogy többek között Martin György illetve Tímár Sándor munkásságának is köszönhetően, az 1970-es években először Magyarországon, majd az ország határain túl is kialakult egy - fogalmazzunk így - érdekes társadalmi kezdeményezés, amelyet táncházmozgalomnak neveznek. "Nemzeti és globális jegyek Közép-Európa táncművészetében. A táncházmozgalom funkciójának változása" - ezzel a címmel szerveztük vitaestünket a Tolcsvay klubban, ahol bevezetőmben elmondtam, hogy a Kárpát-medence táncművészete már a XIX. század magyar reformmozgalmában is közösségteremtő erő volt. A szakma magyar mesterei kutatómunkájának is eredményeként régiónk tánckultúrája Európában egyedülálló módon őrizte meg a koraközépkori körtáncokat, amelyek a balkáni térségre jellemzőek, illetve a reneszánsz kori párostáncokat, amelyek viszont kifejezetten Nyugat-Európára jellemzőek. A palatkai, széki vagy mezőségi tánc például reneszánszkori, a kalotaszegin a rokokó jegyei érezhetők, míg a székelyföld zenéje, tánca a barokk korra emlékeztet.

Mennyire tud a hagyomány élő maradni?

 

Nikola Parov, a Naplegenda zeneszerzője:

- Mindenekelőtt vizsgáljuk meg, hogy azok a kiváltó okok, amelyek a hetvenes években az akkori fiatalokat arra buzdították, hogy - főleg Magyarország határain kívül - elkezdjenek az erdélyi néptánc, népzenei hagyományok után nyomozni, vajon azok a kiváltó okok léteznek-e még? Van-e ma indíttatása, mondjuk egy 18 éves fiatalembernek arra, hogy ő most elmenjen néptáncot tanulmányozni, vagyis áldozzon erre az idejéből és a pénzéből? Mert a hetvenes években - én úgy érzem - mindenféleképpen volt kiváltó oka ennek, azért is vett egy nagyon nagy lendületet akkor a néptánc és a néphagyományok iránti érdeklődés.

 

Gecse Géza:

- Hány esztendős Nikola Parov?

 

Nikola Parov:

- 43 vagyok. A hetvenes években én már "nyitogattam az öntudatomat". Gimnazista voltam, amikor erre ráeszméltem, és bár még nagyon fiatal voltam, de észleltem, hogy az akkori társadalomban létezett erre egy különleges fogékonyság. Ennek következtében kialakult egy mozgalom, amelynek létrejöttében szerepet játszott, hogy volt benne egy dac, a veszéllyel való sajátos játszadozás, aminek a lényegéhez tartozott, hogy szálljunk szembe azzal az igen erősen a pártállami szférából lefelé sugárzó ideológiával, miszerint ne foglalkozzunk mi erdélyi, úgymond "irredenta" dolgokkal. Attól, hogy ez "tiltott" volt, még érdekesebb lett, hisz mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Én úgy éreztem, hogy igenis azok a fiatalok, akik mindennek dacára vállalták a határátkeléssel járó herce-hurcát, azért is vállalkoztak erre, mert meg kívánták fricskázni a hatalmat. Ez a tényező viszont ma már nincs meg.

 

Gecse Géza:

- Itt a hetvenes évekről volt szó. Azt hiszem, Csuri Ákos a nyolcvanas évek táncházas nemzedékéhez tartozik, és másként is kellett találkoznia ezzel a mozgalommal.

 

Csuri Ákos:

- Az, ami a barokkal és a reneszánsszal kapcsolatban itt az imént elhangzott, azzal nem tudok egyet érteni. Szerintem, az udvari táncot, és a paraszti kultúrát határozottan el kell választani egymástól. Magyarországon ugyanis ez élesen kettévált. Mit táncolnak ma a szalagavatókon a leginkább? Mind mai napig nem a kalotaszegi csárdást, szökőst vagy legényest, hanem a palotást, ami viszont egy udvari tánc, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amit a parasztok a fészerekben táncoltak. Más típusú táncot táncoltak Nyugat-Európában is, mint nálunk. A svájciak a zászlót dobálták, a franciáknál körtáncokat jártak, ami egészen más kapcsolatot jelentett a táncolók között, mint mondjuk bármilyen erdélyi vagy akár Kis-Magyarország területén fellelhető dialektus bármelyik párostánca.

 

Diószegi László:

- A történeti előzmények valóban nagyon régi időkre nyúlnak vissza. Valahol a középkori európai divatáramlatok jelentették a kezdeteket és bizony kategorikusan cáfolnom kell azt, amit Ákos mondott.  Igenis, a nyugat-európai udvari táncok és divatáramlatok leképeződése az, amit ma a Kárpát-medencében vagy Közép-Európában vidéken találunk, és pontosan ez benne az, ami egyedülálló, amitől az egész világ számára annyira nagyon érdekes, hiszen azok az idézőjelbe tett "földtörténeti rétegek", amelyek a földrajzban megtalálhatók, és a geológusok számára annyira értékesek, azok megvannak a tánctörténetben is a Kárpát-medencében. Tehát a koraközépkori körtáncoktól a reneszánszkori párostáncokon keresztül a barokkig, minden fázis megtalálható. És ha valaki összehasonlítja a reneszánszkori forgatós táncokat, akkor döbbenetes hasonlóságokat lát az udvari táncok és a paraszti, mezőségi tánc között, vagy a barokk gijard és egyéb francia udvari táncok leképeződését látja a még megmaradt, régi stílusú forgatós táncokban. Ez a különleges történeti fejlődés és földrajzi helyzet, ami a Kárpát-medencében kialakult, beleértve azt a különleges helyzetet, hogy Erdély a Török Birodalomtól független állam volt, ahol nem volt pusztítás. Ez alakította ki a lehetőségét annak, hogy a XX.század közepétől, amikor a nemzeti ébredés egyik eredménye az volt, hogy a városi polgárság, értelmiség a falu felé fordult, akkor ez az értelmiség ott olyan értékekre bukkant, amelyeket már Nyugat-Európában nem találhattak meg, mert ott az urbanizációval ez az egész eltűnt, és a levéltári források szintjére szorult vissza.

 

Juhász Zoltán:

- Én zenész vagyok és kutatómérnök. Más dolog a zene és megint más dolog a tánc. Én úgy látom, hogy a népzenében sokkal erősebb az önfejlődés szerepe, mint a táncban. Úgy vettem észre, hogy a zenében vannak alapvető zenei szerkezetek és variációs elvek. És ha érkezik egy hatás, mondjuk Eszterházy gróf kastélyából, és ez egy olyan dallam, amit ezekkel a variációs elvekkel lehet úgy variálni, hogy illeszkedjen az alapvető zenei szerkezetekhez, akkor azt a dallamot a parasztság meg fogja tanulni. Ha azonban ez a dallam olyan, hogy a meglévő variációs elvekhez, illetve zenei szerkezetekhez nem lehet igazítani, akkor Eszterházy csinálhat, amit akar a kastélyában, azt a parasztság nem fogja átvenni. Gondolom, ez a magyarázata annak, hogy a zene kutatói viszont éppen arra a hatalmas nagy időket átölelő emlékezetre csodálkoztak rá, ami a népzenében kimutatható.

 

 Pávai István:

- A hagyományban az idegen hatás asszimilálása hosszú ideig tart, és a mi életünk nem elég ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, hogy egy mai hatás valóban asszimilálódik-e.

Ugyanis csupán azt nevezzük népzenének, amint Bartók is mondta, amit "sokan és sokáig" művelnek. Ehhez arra is szükség van, hogy továbbadják utódaiknak, azok használják is, és a variálódási folyamatba belekerüljön. A táncok esetében sem úgy kell elképzelni, hogy az urak kitaláltak valamilyen táncot, majd azt a parasztoknak továbbadták. A nép köréből is kerültek a felsőbb társadalmi körökbe hatások, hiszen például Medici Katalin régens korából tudunk olyan udvari ünnepségről, ahová paraszt táncosokat hozattak a környező tartományokból. Tehát az uraknak, vagy az urakat betanító táncmestereknek is volt honnan, és volt mit tanulniuk. Abban egyetértek Diószegi Lászlóval, hogy a reneszánsz óta meghonosodott táncok - főleg az erdélyi kultúrában - igen nagy számban fordulnak elő, és hogy a táncban a kutatás eddig nem tudott ugyanannyi archaikus elemet kimutatni, mint a zenében.

 

Halmos Béla:

- Maradjunk a zenénél. Nem mindegy, mennyi információ éri a zenészt. Mesterem, Ádám István a rádióból például megtanult néhány dallamot. Évente hallott harminc újat, amiből kiválogatta, hogy tud-e illeszkedni a szerkezete a porkához vagy a csárdáshoz. Amit a magáévá tudott tenni, azt "megemésztette", vagyis széki zenévé "tette". Ehhez volt ideje, hisz évek sokasága állt a rendelkezésére. Ma pedig egy zenész - akarja-nem akarja - nap, mint nap rengeteg dallamot hall.

 

Sebő Ferenc:

- Ha a zene meg a tánc sorsát vizsgáljuk, ennek az egésznek a mechanizmusa arra épül, hogy az emberek sok mindent tudnak, és ahhoz hozzá tudják illeszteni a következőt. Ha ez a folyamat megszakad, akkor baj szokott lenni. Minden egyes dallam, amit megvizsgálunk, általában "öszvérdallam". Több évszázad hagyta ott a keze nyomát mindegyiken. Lehet egy ezeréves dallamereszkedés, ami társult a reneszánsz korban egy ugróstáncritmussal, és kerülhetett hozzá egy XIX. századi szöveg. Tehát az az egy dal, amit mi most eléneklünk, az már eleve több évszázad "hordalékából" áll össze, és nem igen tudunk olyan dalt megnevezni, ami ne ilyen lenne. Ez azért nagyon érdekes, mert rámutat egy kicsit a dolog keletkezésére és az életére is. Vagyis ha valaki egy újabb dolgot hall, és azt hozzá tudja illeszteni ahhoz, amit már úgyis ismer, abból létre tud jönni az, hogy - közben - tovább él a régi.  Az új divatok, az új benyomások, tovább tudnak éltetni olyan dallamokat és szövegeket, olyan "aktualitásokat", amelyek napi szinten megmaradtak érdekesnek. Amelyek nem ilyenek, azok "mentek a sittbe", vagyis elfelejtették őket. Mi most már csak azt tudjuk tanulmányozni, ami mindig valamilyen módon aktuális tudott lenni, mert valaki mindig tudott vele üzenni valamit, tehát volt napi mondanivalója, de a régi forma is bele tudott férni és megmaradt. Ha nem így lett volna, akkor a régiség nem maradt volna fent.

 

Gecse Géza:

- Mennyire ért ezzel egyet Kiss Ferenc, aki a kárpátaljai Técsői Banda lemezét most jelentette meg?

 

Kiss Ferenc:

- Ennek a kultúrának, az egész mozgalomnak, meg ami itt körülöttünk történik harminc éve, a kulcsszava az, hogy a paraszti kultúra - használható. Akár a tánc része, akár a zenei része tulajdonképpen populáris zeneként "használható". Akkor viszont mi a különbség a harminc évvel ezelőtti állapotokkal összehasonlítva? Akkoriban ez egy ellenkultúraként kialakuló mozgalom lett, de ma már a szórakozás és művelődés egyik alternatív formája abban a nagy dzsumbujban, amit ránk zúdítanak a különböző tömegkommunikációs források. És ebben a küzdelemben itt most úgy néz ki, hogy ez a műfaj, illetve kultúra alulmarad.

 

Farkas Zoltán, Batyu:

- Azért ne felejtsük el, hogy általános iskolákban - hála Istennek - ma már majdnem mindenhol tanítanak néptáncot. A jövő hét végén lesz a szarvasi országos szólótánc-fesztivál, rengeteg gyerek, ráadásul négy korcsoportban indul. Én 1971-ben kezdtem táncolni a balettiskolában, a mesterem Tímár Sándor tanított, és egész biztos, hogy azok a dolgok, amikről itt beszéltünk, a politikai háttér, azok adottak voltak, de azért az nagyon érdekes volt, hogy ezeket a táncokat, azzal a zenével nagyon jó volt táncolni.

 

Gecse Géza:

- Miért, ma már nem jó?

 

Farkas Zoltán, Batyu:

- Ma is jó és a különböző beáramló mindenféle kultúrával szemben én abban bízom, hogy akármennyire is el van ez hallgatva, és nincs ennek nyilvánossága a televíziókban illetve  a rádiókban, azért, az az ember, aki ezt nem ismeri, és mégis találkozik vele, egész biztos, hogy megüti az a fajta mozgás, zenei minőség, amitől neki is meg kell mozdulnia.

 

Gecse Géza:

- Válságban van-e ma a táncház mozgalom?

 

Farkas Zoltán Batyu:

- Ne felejtsük el, én is látom, hogy az emberek nagyon csúnya szóval élve - sajnos - "leszoktak a csinálásról". Mindenki tablettát kap, hogy tessék, ezt vedd be, és ne énekeld el a születésnapodon a nótát, vagy ne mozdulj meg, ne is táncolj! Vedd meg azt, ami majd táncol helyetted. Az energia viszont gyűlik az emberekben, és nem tud hol "kimenni". Már a mozgólépcsőre is úgy kell összekombinálni, hogy le ne essenek. Ha ezeket a táncokat vagy mozgásokat még jobban lebontjuk egy-egy táncstílus vagy táncdialektus vagy tánctípus szintjére, vagyis "szétszedjük", akkor fantasztikus mozgáskombinációk, hangsúlyok tudnak születni. És akkor még nem kell megnevezni, hogy most ez milyen tánc. Egyszerűen jó csinálni. Erre jó példa, hogy egy olyan tánciskolában tanítok, ahol főleg lányok tanulnak kortárs táncokat ilyen-olyan technikákat, amerikai, angol, francia, graham, és más fajátkat. Amikor én ott egyszer darabjaira szedtem a mozgásokat, észre vettem, hogy ezeknek a gyerekeknek ez nagyon jól esett. Nem árultam el, hogy honnan valók ezek a mozdulatok. Csak annyit mondtam, hogy ezt ide tegyük, ezt meg amoda, és láttam, hogy sugároznak, jaj de jó! Ha megmondtam volna nekik, hogy kislányom, a gyímesi féloláhosra vagy a kalotaszegi legényesre jártok úgy, hogy a balettintézet néptáncosai megnéznének benneteket, nem hitték volna el. És itt nem volt olyan, hogy na most ez a bekezdő, ez a közép, ez a záró, csak azt mondtam: ezt tegyük ide, amazt meg amoda, és megvártam, amíg rákérdeztek.

 

Gecse Géza:

-Én emlékszem, hogy öt évvel ezelőtt beszélgettünk Berán Istvánnal arról, hogy mikor volt nagyobb jelentősége a táncház mozgalomnak, ma, vagy öt évvel ezelőtt, vagy mondjuk a 70-es években, amikor az egész útnak indult? Berán István akkor azt mondta - nem tudom, hogy ma így látja-e -, hogy az 1990-es évek második felére - annak ellenére, hogy ez nem látszik -, a mozgalom sokkal szélesebbé vált, mint bármikor korábban.

Mennyire változott meg Berán István álláspontja, illetve borúlátóbbá vált-e azóta?

 

Berán István:

- Kezdjük ott, hogy mit jelent az, hogy mozgalom. A táncházmozgalmat ugyanis én inkább egy jelenségnek tartom. Kapcsolódva ahhoz, amit Diószegi István is mondott, ez valóban sokkal több mindent foglal magában. Legalábbis egy módszert. Vajon hogyan tudjuk mérni azt, hogy hatékonyan dolgozunk-e, bezárkóztunk-e, tehát ez egyfajta elitkultúrává vált-e, ami nem reagál a populáris irányú kihívásokra? A gyermek néptánc mozgalomnak az oktatásban betöltött szerepét én - kormányoktól függetlenül - annak a fának a gyökeréhez tudom hasonlítani, ami az aszfalton is keresztülverekszi magát. Felnőtt itt egy olyan táncos és zenész nemzedék, amelyet az oktatásban egész egyszerűen nem lehet félretolni. Itt egy nemzedékváltás és egy hatalmas stílusváltás következett be, és ez mind értelmezhető úgy is, mint táncház.

 

Pávai István:

- Az előző rendszerben, ha Erdélyben volt egy táncháztalálkozó, a kisebbségi értelmiség ebben valamilyen nemzetmentési akciót látott, s ezért minden ilyen rendezvényen ott volt, akkor is, ha különösebben nem érdekelte a tánc és a zene. Ők ma már nincsenek ott, vagyis most a tényleges érdeklődők vannak csak jelen, akik valóban így szeretnének szórakozni. Ugyanakkor Erdélyben és máshol is rengeteg sok tánctábor van, elképesztő résztvevő-létszámmal. Érdemes lenne a számokat megnézni, például azt, hogy Válaszúton Kallós Zoltán táboraiban hányan fordulnak meg egy év alatt. Nagyon nagy ez a szám, és ami tennivaló van ezen a téren, az pont az, hogy tudjon róla a közvélemény.

 

Diószegi László:

-Vajon el lehet-e vonatkoztatni az eddig ismertetett tartalmat, és azt mondani, hogy tartsuk meg a formát, úgymond "csapjuk be", ahogy Batyu ügyesen becsapja a más gondolatvilágba tartozó embereket, és mintegy "rálopja" a lábukra a kalotaszegi legényest. Ér-e ez valamit? Bizonyára ez is használ, de azért szerintem mégsem ez a megfelelő út. Meg kellene azt vizsgálni, hogy az Experidance produkcióira miért megy be havonta a méregdrága jegy megvásárlása után oly sok ember, és a Magyar Állami Népi Együttes produkcióira miért csak a külföldieket lehet bevinni?

Két választásunk van. Az egyik az, hogy azt mondjuk, hogy ez az érték, amit mi tartalommal kívánunk továbbvinni, és nem csupán a formát tartjuk meg belőle. Bár nagyon szép eredményeink vannak, de robbanásszerű növekedést nem fogunk tudni elérni. Választhatjuk azt az utat is, amelyet Michael Flatteley is választott: ő az egészet beleágyazza a mai kor show-business világába. Iszonyatosan sok ember fog odadőlni, mert haláli pontos mechanizmusok vannak arra, hogyan lehet az embereket úgy behajtani - bocsánat - mint a birkákat az akolba, mert azt sem tudják, hogy hova mennek, csak mennek, mert viszi őket a reklám.

 

Halmos Béla:

-A táncházmozgalom ma már százezres nagyságrendű. Aki ma azt hallja, hogy táncház, pontosan tudja, hogy miről van szó. Ami a kulturális mocsokkal, a szennyel, a Nyugattal, az amerikaival meg a globálissal kapcsolatban manapság elhangzik, azzal nem az a baj, hogy "szennyes" vagy "értéktelen", hanem az, hogy éretlen. Mi egy olyan kultúrát ápolunk, ami minden fázisában, minden területén stílusérett volt. A mai technikai körülmények között beáramló és jövendő kultúra legnagyobb baja viszont az, hogy éretlen.

 

Farkas Zoltán Batyu:

- Tíz évig voltam a világ minden részén a különböző womat fesztiválokon, ahol valóban az volt, hogy megjelentek Dzsungaországból a zenészek, és nagyon kapósak is voltak egy darabig. Kis idő elteltével hirtelen megijedtek, mert azt hitték, hogy most nekünk meg kell komponálnunk a zenénket, át kell valahogy a globalizációra komponálni. Kisvártatva ellindultak, és még nagyobb sikerük lett, de amilyen nagy sikerük lett hirtelen, olyan nagyot buktak hamarosan. A végén aztán nem egy, nem kettő visszatért ahhoz a hangzásvilághoz, amivel az elején megjelentek.

 

Juhász Zoltán:

- Ha azt kérdezzük, hogy mi a táncház jövője, akkor fel kell tenni azt a kérdést, hogy mit adhat a táncház Magyarországnak vagy akár a világnak? Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy mit kellene, hogy adjon Magyarország a táncháznak. Ma a táncház a világon egyedülálló az anyanyelvűség fenntartásában és egy olyan módszer kimunkálásában, amely az anyanyelvűség természetes módszere helyett kínál egy másikat. Arra gondolok, hogy a hagyományos műveltségben az emberek a tudást egész máshol tárolták, mint manapság. Nem mágneslemezeken, nem könyvekben, hanem egymás fejében, ezért nagy szükség van az emberi beszédre, és a gyerek külön erőlködés és logikai elemzés nélkül jut az ismeretek birtokába pusztán azáltal, hogy a felnőttek kommunikálnak. Ez az anyanyelvű gondolkodásnak egy olyan módját eredményezi, amely a későbbiekben sem épít feltétlenül a logikai analízisre, hanem analógiák segítségével sokkal gyorsabban operál. Ez a modell valószínű, hogy a globalizáció tombolása után nagyon fontos lesz, mert a globalizáció pillanatnyilag nem azt tanítja, hogy a tudást tároljuk egymás fejében, hanem egyre inkább elérési utakat tanít a tudás felé. Tímár Sándornak és a Sebő együttesnek köszönhető, hogy ez a módszertani keresgélés elindult, és tart a mai napig. De meg kell nézni azt is, hogy az a hagyomány, amiből ez táplálkozik, ennél sokkal több. Ez csak annak egy része. Én még egy részét szeretném kiemelni, ami szerintem megint a globalizáció utáni állapotokban lesz fontos, nevezetesen az, hogy a hagyományos kultúra: kultusz, ami a természetben a teremtés művét tiszteli, azért táncol húsvét hétfőn, azért ugorja át a tüzet Szent Iván napján is. Tehát, amit ilyen "anyanyelvi módon" örökítgetünk a táncházban, az egy sokkal nagyobb univerzális szemlélet része.

 

Gecse Géza:

- Mennyire pesszimista Berecz András? Van-e ennyire borúlátó vagy ő inkább azt mondja, hogy optimista, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy nyári táborokban mindig fel-felbukkan nemcsak Kalotaszegen, hanem másutt is, és mesemondást, énekmondást is tanít.

 

Berecz András:

- Nem vagyok, nem érek rá. A félrevert harangban az előttünk járók kifogástalan munkát végeztek. Ebben nem tudom felülmúlni őket. Arról szólni a továbbiakban, hogy kevés már a felgyűjteni való, és kihalnak az énekesek, és hogy a magyar nyelv töredezett állapotban van, és nem ismer saját magára, hangsúlyok tolódnak el, fontos és értékes szavak hitványakra cserélődnek, eltűnnek - ezekre kár szót fecsérelni. Viszont ha csak a maradék összegyűjtéséről ejtünk szót, arra egy élet még mindig kevés. Mikor "végső kérdésekkel" gyötörnek nagyon jóra érdemes kollégák, hogy marad-e ebből valami, csak azt tudom mondani, hogy ez nem a mi dolgunk. Az viszont kérdés, mert arra én magam is meg tudok válaszolni, hogy mi az, amit tettem ez ellen ma - egy dallal, egy olyan kifejezéssel, amit valamelyik kis közösség használ, mert ha a kultúrát elosztogató központ azt mondja - legnagyobb tehetsége tetejéről -, hogy "vibrato" és "tremolo", és egy másik a "mélyből" azt mondja, hogy "billegtesd meg úgy azt a hangot, fiam, mint Duna háta a lámpafényt", akkor még mindig nagyon sok a feladatunk. Tehát nem érek rá pesszimistának lenni, mert a kád kincsekkel van teli, és azért is, mert amikor kérdezik a híd túlsó oldalán a németek, "...hogy mégis koldus magyarok hát honnan vennétek ti azt a sáraranyat...", akkor azt mondjuk, hogy "...kérvén kérnénk, adván adnánk, medencével hordjuk, azt is néktek adjuk...".

 

Nikola Parov:

- Tudomásul kell vennünk, hogy a világ ebbe az irányba tendál. A mi feladatunk az, hogy megtaláljuk, hogy mi módon csatlakozzunk vagy védjük ki azokat a hatásokat, amelyek veszélyeztetik azt, amit mi csinálunk, hogy amit mi 20-30 éven keresztül csináltunk, és azok, akik elkezdték még annak idején - kizárólag lelkiismereti kérdésből, mint például Sebő Ferenc, vagy Halmos Béla -, és akik belesodródtak ebbe a mozgalomba, hogy az a rengeteg munka, amit ők belefektettek, annak ma mi a megfoganása, hová kerüljön és innen hová menjen tovább és milyen módon.

 

Csuri Ákos:

- Egyszer ismét unikum lesz a néptánc. Lehet, hogy nem most, nem holnap, hanem holnapután. Most is az, de az a régi különleges jellege is visszatérhet akár tíz év múlva, tehát ez meg fog maradni, mert ilyen másutt nincs.

 

Gecse Géza:

-Arra gondoltam, amikor ezt a témát kitaláltam, hogy a mind a reneszánsz, mind a barokk, ami a táncművészetben is megjelenik, ezek mind úgynevezett globális kultúrák voltak a középkorban. Európából kaptuk őket, ma mégis a kalotaszegit, a mezőségit vagy a magyarpalatkait is, magyar táncnak tartjuk, amely táncművészetünk szerves része.

 

Diószegi László:

- Annyira magyar, amennyire a Kárpát-medencében magyar kultúráról beszélhetünk. Szerintem, ez egy közös, az itt együtt élő népek kultúrája, és ez a megállapítás nemcsak a táncra, hanem minden történeti fejlődésen keresztül ment "kultúrtermékre" igaz. Hadd hívjam fel a figyelmet, hogy pont az említett Mezőség egy a kora középkortól jellegzetesen vegyes lakosságú terület, és egyébként az imént magyarnak említett palatkai táncot...

 

Gecse Géza:

- Amit magyarpalatkainak hívnak...

 

Diószegi László:

- ...magyarpalatkai táncot Széken ugyanazt táncoló román betelepült táncolja, és mert ő azt táncolja, a székiek "románosnak" mondják. Úgyhogy ez egy Kárpát-medencei közös gyökerű kultúra, hiszen még a gyökere, a nemzeti ébredés időszaka elé nyúlik vissza. Azt azonban büszkén kijelenthetjük, hogy a kárpát-medencei közös kultúrát a magyar táncház mozgalom, a magyar fiatalok tudták felmutatni a maguk és a világ számára.

 

Gecse Géza:

- Hiszen ugye a Kárpátokon túl nyomokban sem található a román közösségekben az, amit például Erdélyben vagy a Kárpát-medencén belül megtalálható.

 

Sebő Ferenc:

- Az, hogy a Kárpátokig tart a páros tánc divat (hisz a románok a Kárpátokon túl még a középkori táncokat táncolják), annak megvan a maga történelmi oka. Amit mi európai kultúrának nevezünk, annak ez volt a határa. A Kárpátokon túl - annak idején - egy orthodox világ, illetve a Török Birodalom kezdődött, s ez utóbbi nem is olyan régen tűnt el onnan.

 

Gecse Géza:

- Jó, de ha a kultúrák vándorolhatnak...

 

Sebő Ferenc:

-Ebben az esetben a vándorlás nem volt olyan mértékű, hogy a két terület kulturális különbsége kiegyenlítődhetett volna, ez történelmi tény. A gótikus katedrálisok is csak a Kárpátok gerincén belül találhatók meg, onnantól keletre - nem építettek egyet sem.

 

Gecse Géza:

- Jó, de a gótikus katedrálisokat nem lehet elmozdítani, a román pásztorok pedig ide-oda vándoroltak a Kárpátokon át.

 

Sebő Ferenc:

-De ebből is látszik, hogy a régióknak voltak bizonyos hagyományai. Aki a Kárpát-medencébe be-, illetve letelepült, az megtanulta ezeket. A nemzeti tánc, a nemzeti gondolat, mai formájában csak a XIX.században alakult ki. Akkor az emberek nem úgy gondolkoztak, mint ma. Nem a nemzeti identitásukat keresték a táncban, hanem egy jó nőt akartak megszerezni. Én szerintem ez ma sem változott meg.

 

Gecse Géza:

- Jó, de azért az a tánc itt a Kárpát-medencén belül mégiscsak más volt, mint kívül. Mit jelent akkor ez? Ugyanis nem hiszem, hogy a nőt jobban meg tudták a medencén belül szerezni, mint azon kívül. Tehát ez nem igazi válasz arra, amit kérdeztem, hisz kellett, hogy legyen valami különleges oka annak, hogy csak a Kárpátokon belül találjuk meg ezeket a különleges táncokat.

 

Sebő Ferenc:

-Kétségtelen, hogy van valami sajátos jellege, mégpedig az, hogy ki milyen divatig jutott el és melyik divatnál rekedt meg. Egy példával élve, abban a közösségben, ahol éppen a kettős jártatóját járják, és te ott szeretnéd azt a szép lányt megkeríteni magadnak, akkor neked tudnod kell azt a lépést, különben nem fogsz tudni hozzájutni. Ennyi a titok nyitja. De hadd térjek vissza ahhoz, amit Diószegi László mondott. Teljesen egyetértek azzal, hogy ez nemcsak egy magyar jelenség, amit mi itt folklórként éltünk meg. Ez valójában magának Európának is a hagyatéka. Mi magyarok abban vagyunk különlegesek, hogy meg tudjuk érteni, fel tudjuk dolgozni ezt a hagyományt, fel tudjuk fedezni benne azokat az elemeket, amelyek a modern életben is szükségesek.

Ha olyan ostobák vagyunk, hogy azt sem tudjuk, hogy mi maradt ránk örökségben, akkor nem sokat érünk vele. Az, hogy a mi egyetemes kultúránk a parasztokon keresztül öröklődött ránk, ez nagyon sok embert irritál ma is. Az, hogy paraszti, ez egy megbélyegző szó nálunk, mert úgy lehet valakit ma is rendre utasítani, hogy azt mondjuk neki, hogy "te ostoba paraszt". A mi nemzedékünk viszont - Kodály nyomdokain járva - felismerte azt, hogy a parasztságra nem úgy kellene tekinteni, mint a legalsóbb néposztályra, hanem (ahogy Bartókék is gondolták) aranyba kellene a nevüket foglalni azért, hogy megőrizték a mi közös egyetemes magyar és európai műveltségünk nagy részét.

 

Gecse Géza:

- Mit szól Diószegi László kérdéséhez Kiss Ferenc zeneszerző, az Etnofon kiadó igazgatója?

 

Kiss Ferenc:

- Nem rég voltam Svédországban, és ott az ír kocsmában a svéd Michel hárfás barátunk egyszerűen zokogva az éjszaka kellős közepén azt mondta, de jó, Feri, hogy ti annyit szenvedtetek, hogy benneteket annyit sanyargatott mindenki, van egy szép színes történelmetek. Mi lesz veletek viszont most, hogy kimentek az oroszok? Vajon lesz-e kultúrátok? És valahol teljes mértékben igaza van. Nekünk örülni kell ennyi szenvedésnek és kesergésnek, amit Nikola - rosszul értelmezve ugyan, de - keserűségnek vél. Itt senki nem keserű, hanem optimisták vagyunk, csak néha szomorúak, de valójában ennek örülnünk kell.

 

Berán István:

-Természetesen megváltozott a táncház célja, szerepe, funkciója a falusi eredetéhez képest, ez így van. De hogy egyebeket ne említsek, azért a közösségformáló szándéka, az továbbra sem változott meg. Ezzel ellentétben a popkultúra pénzszerző kultúra, ami miatt szerintem kultúrának is nehezen nevezhető.

 

Pávai István:

-A Kárpát-medencei, illetve az azon túli kultúra kérdéséhez annyit jegyeznék meg, hogy az identitás nagyon sokrétegű dolog. Van egy magyar identitásunk, mert magyarok vagyunk, és van egy európai, mert európaiak vagyunk, de ennél valójában sokkal több identitásunk van. Például egy gyimesi embernek van egy gyimesi identitása, és a táncban pont ez a gyimesi identitása érvényesül erősebben, hiszen ha elmegy egy csíki mulatságba vagy lakodalomba, ahová meghívja valamelyik munkatársa, akivel a gyárban együtt dolgozik, ott nem biztos, hogy úgy tud táncolni, ahogyan a többiek, tehát nem tud beilleszkedni közéjük, és itt kiütközik ez az identitáskülönbség a csíkiak és a gyimesiek között. Szomszéd falvak esetében is gyakori, hogy bár ugyanazt a táncdialektust táncolják, mégis van eltérés közöttük. Például nekünk, az ezzel a kérdéssel a városokban foglalkozóknak van egy saját városi táncházi identitásunk, ami abban is megnyilvánul, hogy mi a városi táncházban nemcsak egy vidék  táncait szoktuk táncolni, hanem néhányat, többfélét, és ez egy eltérő identitás ahhoz képest, ahogy a falusiak csak a saját helyi táncaikat szeretik, és csak azokat táncolják. A lokális és a regionális identitások miatt nehéz a nemzeti kultúra oldaláról megközelíteni ezt a dolgot. A kutató megállapíthatja egy mezőségi táncról, hogy reneszánszkori, de a székelyek, adott esetben azt mondják rá, hogy "romános". Nagyon érdekesek ezek a címkék, amelyek "ráragasztódnak" egy dallamra vagy táncra, hogy "romános" vagy "magyaros", ráadásul ezek koronként és területenként is változnak. Például a Székelyföldön ismerek olyan több ezer éves, a keleti rokon népek népzenéjével egyező dallamokat, amelyekre a székelyek azt mondják, hogy "cigány" dallamok. Miért? Mert a magyarságon belüli globalizáción, a magyar nóta XIX. századi elterjedésén keresztül kaptak egy újabb magyar kultúrát, az ő régi kultúrájuk egy részét elfelejtették, s ezt ma ott csak a cigányok őrzik. Arra is tudok példát, hogy egyes helyeket magyarul éneklik a cigányok ezeket, sőt helyenként nem is tudnak cigányul, tehát ott csak magyarul lehet ilyen dalokat gyűjteni a cigányoktól. Akár rövid évtizedek alatt is rendkívüli mértékben megváltozhat az, hogy mit tekint a helyi közösség magyarnak, románnak vagy cigánynak. Meg kell ezért különböztetnünk, hogy a tudomány melyik etnikumhoz köti egy-egy dallam vagy tánc eredetét, és azt, hogy a helybeliek milyen etnikum sajátjaként tartják számon az adott időszakban. Martin György is ír arról, hogy ugyanazt a táncot egyik faluban románnak mondják, a másik faluban magyarnak, a harmadikban meg mindkettő magáénak tudja, s esetleg azt is elfogadja, hogy a másik tánca részben azonos az övével.

(Forrás: http://www.gecse.com/tanc.htm)