Pávai István honlapja

tanulmányok, szakcikkek, recenziók


Virágvölgyi Márta: Kalotaszegi legényesek
Népzenei füzetek. Hangszeres népzenei példatár
Kiadja a Magyar Művelődési Intézet
Budapest, 1993. 116 lap, 37 kotta, 9 fénykép, 1 térkép

Angol nyelven megjelent recenzió nyomtatásban publikálatlan magyar változata.


     Virágvölgyi Márta munkája a Néptáncosok Szakmai Házának abba a kiadványsorozatába illeszkedik bele, amelynek deklarált célja a folklorizmus jelenségkomplexumba tartozó színpadi és táncházi népzeneegyüttesek tudatos népzenetanulási munkáját segíteni. Ennek ellenére ez a füzet, akárcsak a korábban kiadottak (Gyimesi népzene, 1989; Bonchidai népzene, 1991; Szatmári népzene, 1992, utóbbi Vavrinecz Andrással közösen) a tudományos kutatás szempontjából is figyelemre méltóak.

     A magyar népzene első kiadásához írt előszavában Kodály Zoltán többek között a hangszeres népzene kutatásában tapasztalható lemaradásra hívja föl a figyelmet. Bár azóta komoly eredmények születtek ezen a téren, a hangszeres zene a hivatásos kutatás keretei között ma is viszonylag mostohagyermekként kezelt téma. A kérdés megoldatlansága nem annyira a kutatás irányítóinak szemléletéből, mint inkább magának a hangszeres zenének a természetéből fakad. A hangszeres zene tanulmányozása eleve összetettebb megközelítést igényel. A kutatás tárgyául szolgálhatnak maguk a hangszerek (a legtöbb eredményt ezen a területen ért el a magyar kutatás, elsősorban Sárosi Bálint munkássága révén), a hangszereken játszott repertoár, annak műfaji rétegződése, a dallamok tipológiája, a motívumstruktúra, a ritmika és ennek viszonya a tánchoz, a zenélési alkalmak, a szöveg—dallam, zenész—táncos kapcsolat stb. Külön vizsgálat tárgyát képezi a hangszertechnika, amelyet vagy csak a helyszínen, vagy csak hangosképfelvétel alapján lehet tanulmányozni. A kérdés bonyolultságát fokozza a hivatásos falusi népzenészek interetnikus szolgáltatói tevékenysége, amely a tánc nemzetközibb jellegével párosulva a hangszeres táncdallamok gyorsabb továbbterjedését eredményezi. Így a jelenség vizsgálatához elengedhetetlen az interetnikus folyamatok ismerete.

     Ezeknek a kérdéseknek az átfogó tisztázását csak akkor lehet elkezdeni, amikor nagy mennyiségű hangszeres népzenei lejegyzés áll a kutatók rendelkezésére. Ilyen téren viszont még kevés eredmény született. Lajtha László egy-egy kötetet szentelt széki és kőrispataki gyűjtésének közlésére, ám a későbbi (kiadatlan) gyűjtések beigazolták, hogy mindkét falu (vidék) dallamanyaga jóval gazdagabb. A magyar hangszeres népzene tudományos igényű közreadása Lajtha óta szünetel, ezért töltenek be fontos, hézagpótló szerepet Virágvölgyi Márta megjelent füzetei.

     De nemcsak a dallamközlés szempontjából van jelentőségük. A század eleji fonográfgyűjtések műszaki korlátai nem tették lehetővé a hosszabb táncfolyamatokban élő dallamvariánsok, az egymáshoz hagyományosan kapcsolódó különféle táncok zenéjének táncrendszerű rögzítését, a zenekari hangzás megörökítését, a népi hangszertechnika kérdéseinek tanulmányozását. Ugyanez érvényes a korabeli helyszíni kézi lejegyzésekre is. Kihasználva a korunk adta technikai lehetőségeket, Virágvölgyi Márta  a zenészek játékáról készült videófelvételek beható tanulmányozása alapján nemcsak leírja a hegedűsök bal- és jobbkéztechnikájának sajátosságait, hanem az ujjrendet, a vonóvezetést és a fekvésváltásokat is bejelzi a kottákba, illetve az újabb felvételek vizsgálata alapján a videófelvétellel nem rendelkező, korábbi  adatközlők játékstílusát is tudja valószínűsíteni.

     A magyarlónai Kovács Simon «Buráló» játékmódját és a Kalotaszegen legényesnek nevezett férfitánchoz kapcsolódó dallamokat bemutató füzet, akárcsak a korább megjelentek, rövid bevezető tanulmányt is tartalmaz, amelynek társszerzője Vavrinecz András. Ebben, a fent említetteken kívül fontos adatokat találunk az adatközlőről,  zenekarának összetételéről, a használt harmonizálásmódról. Kár, hogy ebben a részben nincsenek bibliográfiai hivatkozások, míg a füzet végén olvasható, a táncról szóló összefoglaló szerzője, Karácsony Zoltán, másfél oldalnyi szövegben harminc alkalommal hivatkozik a szakirodalomra.

Pávai István