Pávai István honlapja

Kis-Küküllő vidéki népzene

Honismeret, 1996/2. 74-77.

(Utólag megjelent hanglemezismertető.)

 

Muzică populară din valea Tîrnavelor [Kis-Küküllő vidéki népzene. Szászcsávás]

Bukarest, Electrecord, EPE 03468 hanglemez, [1989]

Hivatkozások

 

Abban a bizonyos 1989-es esztendőben ezzel a címmel szerettem volna megjelentetni a Kis-Küküllő menti Csáváson gyűjtött népzenei felvételeimből egy válogatást a bukaresti Electrecordnál. Kapcsolatom az akkori Románia egyetlen hanglemezgyárával 1985-ben kezdődött, amikor Gyimesi népzene címmel adtam közre hangzó felvételeket gyűjtéseimből (EPE 02686). Ezt követte a Sóvidéki (ST-EPE 03388), majd a Mezőkölpényi népzene (EPE 03323). A diktatúra utolsó évében a csávási anyagot az előzőkhöz hasonlóan szerkesztettem meg. Ekkor azonban már tilos volt írásban magyar helységneveket használni, s a lemezborítóra tervezett kísérőszövegben ezt figyelembe kellett vennem. Az Electrecord szerkesztője átvette tőlem az anyagot, majd a nekik kiadott újabb rendelkezés értelmében a borítóról teljes egészében elhagyta a magyar szövegeket. A cím és a tartalomjegyzék román nyelven jelent meg, a kísérőszöveg fordításával viszont nem bíbelődtek, azt az én aláírásommal együtt kihagyták. Minderről természetesen engem előzetesen nem tájékoztattak. Az így megjelent borítóról nem derült ki, hogy eredeti népzenefelvételekről van szó, sem az, hogy ki szerkesztette az anyagot. A lemez ennek ellenére sikert aratott és rövid idő alatt eltűnt a piacról. Tekintettel arra, hogy a Néptáncosok Szakmai Háza és magánterjesztés útján a hanglemezből több száz példány Magyarországra is eljutott, úgy gondolom, nem teljesen haszontalan a kihagyott kísérő szöveget külön megjelentetni, amely a lemezzel nem rendelkezők számára is nyújt egy dióhéjnyi tájékoztatót a vidék népzenéjéről. A szöveget néhány jelentéktelen kiegészítéstől eltekintve változatlanul adom közre.

*

"Kis-Küküllő vidéke - ismeretlen föld" – így kezdi dr. Kós Károly e táj tárgyi népművészetét bemutató munkáját (Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet. Bukarest, 1978). Megállapítását a vidék néprajzi értékeit föltáró szórványos és viszonylag kései gyűjtések, közlések fölsorolásával indokolja. Elmondhatjuk, hogy a népzene- és néptáncgyűjtések vonatkozásában, egészen a közelmúltig, még kihangsúlyozottabb volt a tájegység "fehér folt" jellege. Az idevonatkozfehér folt jellege. Az ide kapcsolódó kutatások történetét Martin György összegezte (A Maros-Küküllő vidéki magyar táncdialektus. Zenetudományi Dolgozatok. Budapest, 1982).

Kriza János Vadrózsák című népköltési gyűjtenménye (újabb kiadása: Bukarest, 1975), valamint Orbán Balázs nagyszabású monográfiája (A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból I-VI. Pest, 1863-73.) a székelység népi kultúrájára korlátozódva, a Kis-Küküllő folyásának csak a felső szakaszára terjedt ki. A néprajzi szakirodalom Kis-Küküllő vidékének viszont a folyó középső és alsó völgyét tekinti, szakszempontok alapján hozzávéve a Maros-Küküllő közét is egészen a két folyó egymásba torkollásáig. Így közel hatvan település vonható e viszonylag nagy táj körébe, amely néprajzilag három kisebb részre tagolódik. Vízmelléknek nevezik a tulajdonképpeni Kis-Küküllő mentét, Felföld vagy Hegymegett a neve a Malozsa és Szárazvám patakok völgyének, végül a Maros-Küküllő összefolyásának környéke képezi e népzene- és néptáncdialektus nyugati részét. Legkorábban az utóbbi terület táncairól és zenéjéről készült följegyzés Lázár István tollából, aki Bethlen kollégiumi tanársága idején járta a falvakat, a múlt század végén. Néhány évvel később ugyaninnen népköltészeti adatokat közölt Mailand Oszkár, a román-Bethlen-kollégiumi tanársága idején (1889-től kezdve) járta a Nagyenyed környéki falvakat (Alsó-Fehér vármegye magyar népe. Nagy-Enyed, 1896). Néhány évvel később ugyaninnen közölt népköltészeti adatokat Mailand Oszkár, a román-magyar folklórkapcsolatok korabeli jeles kutatója (Magyar Népköltési Gyűjtemény VII. Székelyföldi gyűjtés. Budapest, 1905). Ezzel meg is szakadt egy időre a gyűjtés fonala.

Bartók 1924-ben megjelent kimutatásában, amely az addig végzett magyar népzenei gyűjtéseket összesíti, egyetlen dallamot sem találunk erről a vidékről (A magyar népdal. Budapest, 1924). A második világháború után Jagamas János vezetésével intézményes keretek között folytatott gyűjtőmunka a nyugati területről 153, a hegymegetti részről 54 dallamot hozott felszínre. Mindebből három népdalgyűjteményben összesen 93 dal jelent meg nyomtatásban (Szenik Ilona - Almási István - Zsizsmann Ilona: A lapádi erdő alatt. Bukarest, 1957; Szegő Júlia - Sebestyén Dobó Klára: Kötöttem bokrétát. 150 népdal. Bukarest, 1958; Jagamas János - Faragó József: Romániai magyar népdalok. Bukarest, 1974). Jellegüknél fogva ezek a kiadványok nem tartalmaznak hangszeres dallamokat, amelyeknek kutatása később, a hatvanas években föllendülő néptáncgyűjtés szerves részeként kezdődött el. A hegymegetti rész néprajzi képének kirajzolásához jelentősen hozzájárult Horváth István írói falurajzával, amelyben a táncalkalmakról is találunk leírást (Magyarózdi toronyalja. Bukarest, 1971). A szerző hangszalagra rögzítette a falu korabeli zenészeinek muzsikáját is, de ezt az anyagot nem foglalta kötetébe. Az első idevonatkozó hangszeres közléseket az erdélyi népzenekiadványok közül a Herţea-Almási-féle gyűjteményéban ben találjuk. Az abban közölt 5 táncdallam szintén a Hegymegettről való (Herţea, Iosif - Almási István: 245 népi táncdallam. Csíkszereda, 1970). Az ötvenes évektől kezdve Magyarországon kiadott gyűjteményes kötetekben található szórványos közlésekhez képest kiemelkedő jelentőségű a nyugati részhez tartozó egyik település dalait és táncait bemutató két kötet (Kiss Lajos: Lőrinczréve népzenéje. Karsai Zsigmond dalai. Budapest, 1982; Karsai Zsigmond - Martin György: Lőrincréve táncélete és táncai. Műhelytanulmányok a Magyar Zenetörténethez 10. Budapest, 1989).

A fentiekből látható, hogy leginkább a Vízmellék népzenéje maradt ki a közlésekből, bár az utóbbi időévtizedekben itt is jártak gyűjtők (Almási István, Bandi Dezső, Demény Piroska, Kallós Zoltán, Lőrincz Lajos, Szabó Csaba, Szabó Éva, Szenik Ilona és diákjai). Ezért esett a válszaasztásom arra, hogy ezen a hanglemezen egy vízmelléki falu, Csávás (régiesen Szászcsávás, románul Ceuaş, németül Grubendorf) hagyományos háromtagú zenekara nyújtson ízelítőt a vidék zenei hagyományaiból. A felvételeket Csáváson készítettem 1986. január 2-án és április 25-én. (Ezúton mondok köszönetet a helyszínen nyújtott segítségért Dézsi Ferencnek és Szilágyi Pálnak.) Tudni kell azonban, hogy a csávási zenészek mind a három kistáj falvaiban muzsikálnak, ismerik és betartják az alapjában egységes nagytáj népzenéjében tapasztalható kisebb, aldialektális küllönbségeket. A több generációt átfogó csávási zenészdinasztiából a gyűjtés időpontjában legösszeforrottabb bandát szólaltattam meg. Tagjai: Jámbor István "Dumnyezó Pista", prímás, sz. 1951 (a falubeliek szerint "istenien muzsikál", vö. román Dumnezeu ’ Isten’), Mezei Ferenc "Csángáló" brácsás, sz. 1951 (kiskorában kövér volt és ezért imbolyogva járt, vö. cigány csang ’ térd’) és Csányi Mátyás bőgős, sz. 1953.

Akárcsak Erdély legtöbb részén, ebben a kisegyüttesben is a hegedűre jut a dallamhordozó szerep. Ez a hegedűjáték hangképzésben, vonókezelésben, díszítéstechnikában eltér a "klasszikus" (zeneiskolában tanított, valójában a későromantika korában lerögzült) szabályoktól, ami részben egy korábbi stílus továbbélésével, részben a tánchoz való maximális alkalmazkodással magyarázható. Elsődlegesen az utóbbi célt szolgálja a két kísérőhangszer is. A brácsa, amit kontrának is neveznek, három egy síkban fekvő húrral van ellátva, amelyek egyszerre szólalnak meg. Ennek a húrozásnak az eredetét még nem sikerült kideríteni, de megjegyzendő, hogy a középkori rotta nevű vonós hárfacitera húrjai ugyancsak egy síkban helyezkedtek el, s korabeli nyugat-európai ábrázolásokon láthatunk egyenes húrtartó lábbal ellátott, néha szintén csak három húrral fölszerelt vonós hangszereket, például a 13. századi Amiens-i székesegyház nyugati homlokzatán látható szoborkonzolon vagy a Santiago de Compostela-i dóm középső portáléjának ívpárkányán, Matteo mester alkotása 1166-1188 körül (Darvas Gábor: Évezredek hangszerei. Budapest, 1975: 199; Gülke, Peter: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok. A középkor zenéje. Budapest, 1979: 118, 12-13. kép).
     Amint a lemezfelvételen is hallható, a kontrakíséretben kizárólag dúr hármashangzatokat alkalmaznak. A harmonizálás vezérelve a dallami főhangokra épülő dúrakkordok megszólaltatása. A bőgő is a dallam pillérhangjait húzza meg. Így az együtthangzás egyfajta mixtúrás heterofóniát eredményez (bővebben lásd: Pávai István: Népi harmóniavilág I-III. Művelődés 1979/12, 1980/1-2.). Ugyanebben a faluban ismeretes egy szájhagyományos énekes többszólamúság, amit egyházi népénekek, névnapköszöntők, kurucdalok és egyéb történeti énekek mellett ezeknél régiesebb stílusú népdalokra is alkalmaznak. A jelenséget Szabó Csaba vizsgálta, megállapítva, hogy ez a 18. századi kollégiumi zene egy válfajának maradványáról van szó, amelyet diákok terjesztettéek el falun, ahol hagyományossá vált (A szászcsávási hagyományos harmónia. Zenetudományi Írások. Bukarest, 1977). Ebben is hármashangzat-mixtúrák jönnek létre a szólamok szinte kizárólagosan párhuzamos mozgása következtében, de nem mindig dúr terccel, hanem - leszámítva a kötelezően dúr jellegű záró hármashangzatokat -, az illető hangrendszer függvényében, a hangsor adott fokára természetesen építhető dúr vagy moll terccel. Ezzel szemben a hangszeres gyakorlat "kötelező" dúrakkordjai a hangkészletet állandóan rendszeridegen hangokkal bővítik. Ez olyan lényeges különbség, ami szerintem kizárja a két harmonizálási mód közvetlenül egymásból való származtatását.

A hanglemezen közreadott dallamanyag a népéletben betöltött szerepét tekintve tánczene. Még a 6g jelzetű Rákóczi-induló is, mert régen a lakodalmi menettánc dallama volt, ugyanakkor a lányok kimuzsikáltatására és a táncalkalom befejeződésének jelezésére is használták. A táncok közül a lassú és gyors csárdás, a szökő, valamint a sűrű verbunk mindhárom kistájon ismert, de helyenként több más névváltozata van. Utóbbi a gyors legényesek típusába tartozik, a Vízmellék felső részén sűrű verbunk, alsó részén magyaros, a többi területen többnyire pontozó néven ismert. A féloláhost csak a Vízmelléken járják, míg a lassú pontozó, más néven szegényes vagy vénes, pontosan erről a vidékről hiányzik. Érdekes, hogy a vízmelléki lassú csárdásnak két változata van, amelyeket lassú és gyors jelzőkkel különböztetnek meg, míg a köztudatban gyors csárdásként ismert táncnak itt szökő a neve. A lemez első oldala külön mutatja be az egyes ncok zenéjét, a második oldal pedig a felső vízmelléki táncrendet (párt), vagyis a táncoknak a hagyomány által szentesített sorrendjét követi.

Mindegyik táncfajtához számos dallamot szoktak játszani. Ezek közül a lemezen csak egy kisebb mennyiség került bemutatásra. A válogatást úgy végeztem, hogy túlnyomó többségbe kerüljenek a magyar népzene régi rétegeihez tartozó darabok. Ezeken belül föl kell hívnom a figyelmet az ún. jaj-nótákra. Kodály nyomán a szakirodalom azokat a dallamokat illeti ezzel a névvel, amelyek különböző bővülések által eltérnek népdalaink "szabályos" formáitól, s ezeket a bővült részeket az énekesek gyakran aj-aj, ja-jaj vagy más szövegpótló szótagokra énekelik. Sokszor a bővülés minden dallamsort kétszeresére növel, miáltal egy dallamversszakra két szövegversszak is énekelhető. Jagamas János ezeket a bővült strófákat elsősorban a Mezőségre tartja jellemzőnek, ahol az általa vezetett kutatatómunka nyomán 18 ilyen dallamra bukkantak, de megjegyzi: "A szórványos adatokból arra a föltevésre következtethetünk, hogy régebben másutt is létezhettek". Azt is megállapítja, hogy a Maros-Küküllő vidékén "a dallamok egy része [...] rokonságot mutat a mezőségi jaj-nóta típussal" (Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez. Zenetudományi Írások. Bukarest, 1977). A csávási lemezen található 18 párostánc- és énekelhető férfitánc dallamból 12 jaj-nóta, ami nyilvánvalóan bizonyítja Jagamas feltételezésének helyességét, ugyanakkor látható, hogy a korabeli adatok szórványossága a gyűjtések fönnebb kimutatott hiányosságaiból származik.

Szólnom kell még a lemez első oldalának utolsó dallamáról (5), amelyet Csáváson leginkább az Agásztetőn megfútták a trombitát kezdetű szöveggel énekelik. Hangszeres előadásban, hegedű és bőgő nélkül, csak a háromhúros brácsával szokták játszani úgy, hogy az akkordok közül kihallatszodjék a dallamvonal. Az adatközlő így nyilatkozott róla: "A vén nagytatámtól, a vén Kráncitól [tanultam]... Prímás vó' t, de amikó' valaki kevetelte, e' vette [a háromhúros brácsát] s e' jáccotta úgy, me' ő tutta, s ő szerette eszt a nótát ... Úgy kevetelték a csávási népek [csak kontrával]... kérték, táncoltak, szerették ... reggel felé mikor elbomlott a vendégség". (Kottával közli Pávai István: A moldvai és az erdélyi magyarság népi tánczenéje. Budapest, 1993. 143. sz. Az akkordokból kihallszó dallamhangokat ott rombusz alakú kottafejek jelzik.)