Pávai István honlapja

Sóvidéki népzene

Szerkesztette Pávai István. Electrecord [1987] ST-EPE 03388 bakelit hanglemez, Bukarest, [1987]

A hanglemez tartalma


Ismertető szöveg

A Sóvidék  Maros- és Udvarhelyszék határán, a Kis-Küküllő és a Korond patak völgyében fekszik. Atyha, Korond, Alsó- és Felsősófalva, Parajd, Szováta, Sóvárad valamint néhány apró település alkotja. Néprajzi szempontból kevéssé föltárt terület, leginkább a korondi fazekasság - amellyel kapcsolatban már 1616-tól van írásos adat - vonzotta a kutatókat (A korondi kerámia. Csíkszereda 1981). A népi varottasokból is megjelent egy kötetre való (Molnár István - Molnár Kálmán: Sóvidéki keresztszemesek. Csíkszereda 1971). A népszokások feltárása már sokkal fogyatékosabb, bár az újabb kutatások azt igazolják, hogy ebből a szempontból is figyelemre máltó a vidék (Barabás László: Hesspávázás és Királynézás a Sóvidéken. Népismereti dolgozatok. Bukarest 1981). A múlt századi, századforduló körüli népköltészet gyűjtés (Kriza János, Majland Oszkár) számottevő anyagot hozott külföldre. Itt jegyezték fel először Júlia szép leány balladáját 1862-ben, s ez máig a legépebb, legszebb változat. Századunk első felében a fonográfos népdalgyűjtés ideje is kiterjedt (Vikár Béla, Lajtha László). A gyűjtött anyag több értékes régi dallamot tartalmaz, de mennyiségileg jelentéktelen (a Bartók rendszerezte népdalok 0,2 százaléka származik a Sóvidékről), s abból is csak néhány jelent meg nyomtatásban. A kolozsvári Társadalomtudományi Központ archívumában 1955-ig fölgyűlt anyag 0,7 százaléka sóvidéki. Ebből a 350 dallamot tartalmazó Románia magyar népdalokban (Bukarest 1974) négyet közöltek. Módszeres (kérdőíves) gyűjtést a kolozsvári Zeneművészeti Főiskola folklórköre végzett 1975 nyarán Szenik Ilona vezetésésvel, s akárcsak a többi, nagyobbrészt vokális népzenét foglal magába. Bár több évtizede a sóvidéki tánc a színpad egyik leggyakoribb vendége, részletes, tudományos leírást nem találunk a szakirodalomban. Az 1947-1981-es időszakra érvényes Néptáncközlések mutatója egyetlen korondi verbunk kinetográfiáját tartja nyilván erről a tájról. Így a táncok zenéjéról sem tudhat meg sokat az érdeklődő. Ezért régi adósság törlesztését kezdi el ez a lemez. Ezúttal a zenélést csak hivatásszerűen művelő felsősófalvi hagyományos hangszeregyüttes kerül bemutatásra, egyetlen dallam énekelt változata kivételével (énekelte Szitás Albert 73 éves korában). Társadalmi helyzetükből adódóan ezek a hangszerjátékosok nemcsak falujukat, hanem az egész vidéket méltán képviselhetik, hiszen még a szomszédos Nyárád-mentére is megfogadják őket muzsikálni.

  A felsőfalvi hangszeregyüttes hegedű-cimbalom-bőgő összetételű. A népi emlékezet szerint a harmincas években is ugyanilyen felállításban húzták a talpalávalót a korabeli muzsikusok. A hegedűs (Paradica Mihály, szül. 1925-ben) a vidéken ma ismert énekes előadásmóddal szemben még őrzi a díszített játékmódot, ha nem is olyan mértékben, mint Gyimesben, a Mezőségen vagy Kalotaszegen. Melléhez szorított hangszerére bal arcával félig rádől, a hegedű nyaka pedig bal tenyerében nyugszik, ugyanakkor vonófogása, vonókezelése is sajátos. Megjegyzendő, hogy klasszikus hangszertartással és vonófogással lehetetlen a díszítéseknek ezt a különleges hangulatát visszaadni, vagy a tánchoz alkalmazkodó hangsúlyokat ugyanígy kijátszani. A cimbalmos (Paradica János, szül. 1928-ban) elsősorban nem akkordokat, hanem a dallamokat játsza hangszere jellegének megfelelően, ugyanokkor biztos ritmikai alapot teremt a tánchoz, mert nem vattázott, hanem csupasz faverőkkel cimbalmozik. A néha bejátszott akkordok, kettős hangok mixtura jellegűek, nem igazodnak a klasszikus összhangzattan vagy a városi cigányzenészek akkordfűzési szabályaihoz. Megfigyelhető, hogy a moll jellegű dallamokat is gyakran dúr hármashangzattal zárja, akárcsak más hagyományörző vidéken a kontrások. A bőgős (Rácz Béla, szül.1955-ben többnyire szintén a dallamot próbálja követni, ami nem sikerül tökéletesen, egyrészt a hangszer lehetőségeiből adódóan, másrészt az egyes tánctípusok által megszabott vonásnemek kötelező betartása miatt. Fontosabb ugyanis a tánc által megkívánt ütemrészek hangsúlyozása, tehát a ritmikai szerep, mint a „helyes” hang megszólaltatása. Ebben meghatározó tényező a tempó is, lassubb tempóban könnyebb követni a dallamot. A bőgő elsődlegesen ritmikai szerepét bizonyítja az a tény is, hogy gyorsabb táncok esetében a bőgős áttér pizzicato játékmódra úgy, hogy a pengetett húrt visszacsaptatja a fagólapra. Máskor teljesen abbahagyja a dallamjátszást, s egy erre a célra készített fapálcával az üres húrokat, bal tenyerével a hangszer káváját üti. A három hangszer együtt sajátos heterofóniát hoz létre, amely idegen az európai műzenéhez, cigányzenéhez szokott fül számára, de annál otthonosaban hangzik a keleti népzenék és hagyományos műzenék, sőt a mediterrán zenefolklór régies formáinak ismerői számára.

  A lemez többségében hagyományos tánczenét tartalmaz, de néhány „nem táncos” műfaj is helyet kapott rajta.

  1. Lassú csárdás. Öt régi dallamot tartalmaz, amelyeket tánc közben énekelni is szoktak. A negyedikhez közjáték kapcsolódik. A második távoli rokona a Vietórisz-kézírat (XVII. sz.) Égő lángban forog szívem c. dalának, amelynek egy gyergyói változatát használta föl Kodály a Marosszéki táncok c. zenekari műve főtémájaként.

  2. Szőktetős. Ehhez a tánchoz különféle eredetű dallamok kapcsolódnak. Az itt elhangzó régen elterjedtebb lehetett, hiszen Liszt 8. magyar rapszódiájában (1847-48) és Brahms 3. magyar táncában (1852-69) is megtalálható.

  3. Marosszéki. Ez a neve a helybeli forgatós táncnak, ami a szomszédos vidékről való eredet tudatát tükrözi. Az itt hallható négy dallam közül külön figyelemre méltó a második, mert egy 1800 körül megjelent bécsi gyűjteményben is megtalálható (25 Originelle ungarische Nationaltänze für das Clavier), amelyet Kodály a Galántai táncok c. művében használt föl. A negyedik marosszéki érdekessége, hogy a harmadik lassú csárdás dallammal egy típusba tartozik, de jól megfigyelhetők a forgatós tánc ritmikai-metrikai sajátosságaiból adódó különbségek.

  4. Táncrend. Régen a táncok hagyományos sorrendje verbunkkal kezdődött. A közelmúltban ez a szokás átalakult, férfitáncot csak külön rendelésre járnak a tácszünetben. A páros táncok ma is érvényes sorrendjét (lassú csárdás - szöktetős - marosszéki) mutatja be röviden ez a felvétel. Igazi táncalkalom közben minden tánchoz több dallam kapcsolódik, úgy, hogy a folyamat eltart legalább 30 percig. A két marosszéki dallam érdekessége, hogy a szaffikus strófa egy-egy különleges változatát képviselik, amely már XVI. századi, nyugaton följegyzett táncdallamokban megjelenik, s lényege, hogy két azonos tartalmú hosszú sort több rövidebb követ, esetünkben A A b b c, illetve A A b c d d e formában.

  5. Kisküküllő mellett... az útobbi marosszéki dallam változata virágének szöveggel. Bár a lemezen szereplő dallamok nagy részének van énekes változata is, ennek a virágéneknek a különlegessége és egy hangszeresebb jellegű tánchoz való kapcsolódása indokolja, hogy egyetlen vokálisan megszólaltatott dallamként itt szerepel. A tánctól független előadásmód a ritmus föllazulását eredményezte.

  6. Verbunk. A zenész előtt egyenként, versenyszerűen, vagy „karéjban” járt verbunk dallamainak egy része műzenei eredetű (itt az első kettő), mások a népzene régi rétegeihez tartoznak. Rendszerint periódusokból építkeznek, s gyakran közjátékok ékelődnek közéjük.

  7- 8. Keservesek, asztali nóták. Táncszünetben vagy más mulatság alkalmával éneklik. Az asztali nóták feszesebb ritmusa a lassú jártatós tánc hajdani meglétét sejteti ezen a vidéken is. A keservesek szerepét napjainkban a hallgatók töltik be.

  9. Lakodalmi induló. Ezzel kisérték az utcán a menyasszonyt. Régen lakodalmi menettánc kapcsolódott hozzá. A Berlioz, Erkel, Liszt feldolgozásaiból ismert Rákóczi-induló népi változata, amelynek előzményei már a XVII. századi Kájoni - és Vietórisz-kézíratban megjelennek.

  A lemezen elhangzó hangszeres anyagot 1982. augusztus 28-án, az énekes dallamot 1979. május 18-án rögzítettem hangszalagra Ocna de Jos, Ocna de Sus - on* UHER 4200 REPORT STEREO IC magnetofonnal. A helyszíni felvétel sajátossága, hogy a zene hangulatától elragadott előadók esetenkénti bekiáltásai, kurjantásai is hallatszanak. Dallamváltáskor a hegedűs mindig a cimbalmos füléhez hajol, hogy éreztesse vele az átmeneteket. Ezáltal eltávolodik mikrofonjától, s ilyenkor a hegedűhang jelenléte a bal csatornán csökken. Úgy vélem mindezek nem rontanak számottevően a zene esztétikai értékén, míg studiófelvétel esetén a néprajzi hitelesség feltétlenül csorbát szenvedett volna. 

Pávai István

* A hanglemez abban az időszakban jelent meg, amikor Romániban betiltották a helységnevek magyar nyelvű használatát, a helységneveket a kiadók a szerzők megkérdezése nélkül románra írták át magyar nyelvű szövegben is. A rendelkezés ugyanakkor nem vonatkozott a tájnevekre, folyónevekre stb. Ezért ezesetben a Sóvidék, mint tájnév szerepelhetett.

P. I.