Pávai István honlapja

Emlékbeszéd Miklóssy Váry Vilmos hamvai fölött

Elhangzott 2007. január 13-án, Budapesten,
a Nagy Ignác utcai unitárius templomban

Egy idős széki parasztember, akit elvetett a sors a közeli városba, látván szülőfaluja hagyományainak pusztulását, tollat ragadott, s leírta ifjúsága egykori szokásait azért, hogy – mint ő fogalmazott – „bár emlékezete maradjon meg”.

   Tisztelt gyászoló gyülekezet. Miklóssy Vári Vilmos az az ember volt, aki életében azt hidat építette, amely elődeink szellemiségével összeköt, az emlékezés hídját.

   Immár harminc esztendeje annak, hogy frissen végzett muzikológusként a Csíkszeredai Népi Alkotások Házához kerültem első munkahelyemre, a korábbi századok hangulatát idéző Mikó-várba. Ugyanebben az épületben dolgozott már néhány éve Vilmos, a Csíki Székely Múzeum botanikusaként. Figyelme középpontjában kezdettől nemcsak maga a természet, hanem a természettel körülvett emberi közösség, s a közösségért felelős ember állt. Ezt jelzik első tudományos közlései is, amelyekben a csíki háziiparban használt festőnövényekről, a népi időjóslásról, Csíkmindszent flórájáról, Haynald Lajos és Kájoni János herbáriumáról, orvoskönyvéről tájékozódhatunk. Bár a csíksomlyói polihisztor zenei munkásságát jól ismerte a zenetudós társadalom, szenzációnak számított Vilmos felfedezése, aki Kájoni hangszerkészítői munkásságáról tárt fel addig ismeretlen adatokat. Megtisztelő volt számomra, hogy ezt a munkáját velem lektoráltatta.

    Akkoriban zenész barátaimmal, Simó Józseffel és Bokor Imrével, az foglalkoztatott minket, hogyan lehetne népzenei hagyományunkat a maga eredeti formájában feléleszteni, a városi fiatalság körében is meggyökereztetni. Ezért alakítottuk a Barozda együttest, s a csíkszeredai táncházat. Ennek az irányzatnak akkoriban igen sok ellenzője volt, nemcsak a hatalom részéről, hanem a műnépi és műmagyar kultúrához szoktatott helybeli értelmiség részéről is. Vilmos azon kevesek közé tartozott, akik megértették szándékunkat, sőt ő további lehetőséget látott arra, hogy rajtunk keresztül is építhesse az emlékezet hídját. 1978-ban nagyszabású ex libris kiállítást rendezett, amelyre a Barozda együttest kérte fel zenés hangulatteremtésre, s az ő ötlete volt, hogy a Mikó-vár ódon falai között keltsük életre a Kájoni-kódex népi eredetű dallamkincsét, amelyet a világi értékekre is fogékony páter egykor szintén azért jegyzett fel, hogy „bár emlékezete maradjon meg”. A koncert igen sikeres volt, s ez arra késztetett minket, hogy a Barozda tagjait kibővítve további zenészekkel létrehozzuk a Kájoni régizene együttest. 

    De Vilmos a nagyszabású tervek embere volt. Újabb javaslatokkal állt elő. Előbb Kájoni emlékhangversenyt szervezett velünk, majd megtudván, hogy már több régizene-együttes alakult Erdély-szerte, megteremtette ezek közös fórumát. Létrehívta a csíkszeredai régizene fesztiválok intézményét, s maga szervezte meg az első néhány fesztivált akkor, amikor Magyar­országon, bár voltak rangos régizene együttesek, azokat közösséggé kovácsoló fórum még nem létezett.

   Azonban az évente egyre sikeresebb régizene fesztiválokat egyre kevésbé tudta eltűrni az egyre embertelenebbé váló hatalom. Adtunk Vilmossal egyéb okot is arra, hogy ne szeressen a hatalom minket, hiszen Király Károlynak az erdélyi magyarság jogfosztottságára figyelmeztető leveleit sokszorosítgattuk írógépeinkkel, s találkoztunk a szülőföldjére sok év óta először hazaengedett Domokos Pál Péterrel is, ami akkor súlyos bűnnek számított.

   Az utolsó, már kiplakátolt régizene fesztivált 1986-ban betiltották, s 1989-ben már magyar településneveinket tilos volt magyarul leírni magyar nyelvű publikációban. Az élet szétsodort minket. A Barozda-együttes 25 éves éfordulóján újra együtt lehettünk a Mikó-vár udvarán. Vilmos kezdeményezésére ekkor ültetük el ott a „Barozda-fáját”, emlékeztetőül egykori közös munkánkra. Ha a 30 éves évfordulón már nem lehet velünk Miklóssy Vári Vilmos, "bár emlékezete maradjon meg" szívünkben.

Pávai István